Csontváry Kosztka Tivadar
Csontváry Kosztka Tivadar (született Kosztka Mihály Tivadar) (Kisszeben, 1853. július 5.[1] – Budapest, Krisztinaváros, 1919. június 20.[2]) magyar festőművész. Okleveles gyógyszerészként jogot is hallgatott, de kiemelkedőt a magyar festészetben alkotott. Magányos festő volt, akit magyar kortársai nem értettek meg, és csak halála után ismerték fel jelentőségét.
Eredetileg patikusként dolgozott, de festői tehetséget érezve magában otthagyta állását, és Münchenben, Hollósy Simon festőiskolájában tanult. Kitűnő tanulmányai maradtak fenn ebből a korszakából. Rendszeresen utazott, jelentősebb képeit a Közel-Keleten festette. Viszonylag kevés, mintegy száz nagyobb művet alkotott. Külföldi kiállításairól (például a maga által szervezett 1907-es párizsi tárlatról[3]) általában elismerően nyilatkoztak, de Magyarországon nemigen méltányolták. Ehhez különc (mértéktartó) életvitele,[4] és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki-prófétikus allűrjei is hozzájárultak; ezeket képeinek több elemzője pszichopatológiásnak vélte. Megismerését nehezítette az is, hogy képeit megtartotta. Örökösei anyagárban, kocsiponyvaként akarták eladni alkotásait, amiket az utolsó pillanatban vett meg Gerlóczy Gedeon.
Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. 1875-ben kapta meg gyógyszerész-oklevelét, ezután patikusként dolgozott Léván, Iglón és Eszéken. Mindenki kissé különc, de csendes és szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült a patika ajtaja elé pihenni, s lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán pedig „az idős, jólelkű” patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!”. Ekkor Csontváry hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője".
1881-ben Rómába utazott, járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző”, a „természettől elütő” festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, későbbi nagyobb utazásainak és munkáinak egy része is.
1883-ban Párizsba ment, hogy Munkácsyval találkozzon, aki akkor éppen külföldön tartózkodott. Még ebben az évben hazatért és Szentesen a Megváltó patikában dolgozott. Saját gyógyszertárat szeretett volna nyitni Gácson, amihez 1884-ben kapta meg az engedélyt. Évekig patikusként dolgozott, hogy legyen elég pénze a nagy „motívumot” kutató utazásokra. Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni: 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Karlsruhében Kahlmorgennél ,[15] Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, tehát lényegében sosem volt autodidakta.
Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olaszországban és Németországban járt. 1902-ben festette Selmecbánya látképe című művét, majd Jajcában és a Hortobágyon dolgozott, 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénben járt. Az út emlékét Kocsizás újholdnál Athénban, a Jupiter-templom romjai Athénban című képei őrzik. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak a Tátrában, A taorminai görög színház romjai című több négyzetméteres tájképeit.
Ezután ismét Palesztinában, Egyiptomban járt. 1904-ben készült a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, amelyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak.[16][17] Betegségével kapcsolatban azonban kételyek is felmerültek, hiszen a festőt nem kezelték hivatalosan skizofrénia miatt. Boncjegyzőkönyve és saját kutatásai alapján Czeizel Endre például arra a következtetésre jutott, hogy Csontváry nem volt őrült.[18] Az őrültségelmélettel szemben foglalt állást W. Barna Erika és Waszlavik László is a Csontváry–100 centenáriumi konferencián.[forrás?]
1906-ban megfestette a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekbent,[19] amelyről Rockenbauer Pál így írt:
- … és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.[20]
Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, s elkészítette két nagy művét, a Magányos cédrus-t és a Zarándoklás a cédrusfához címűt (1907). 1908-ban festette meg a Mária kútja című kompozícióját és a Marokkói tanítót. 1909-ben Nápolyban készült utolsó befejezett festménye, a Sétalovaglás a tengerparton.[3] 1910-ben még megpróbált egy külföldi kiállítást szervezni műveiből, de nem járt sikerrel.[3] 1912-től írta filozófiai töltetű írásműveit, röpiratait; előadásokat tartott és brosúrákat jelentetett meg.[21] 1919-es haláláig még két 18m2-es és több kisebb szénkartont készít. Ezek az eddigi feltételezésekkel szemben nem vázlatok, hanem befejezett művek.[forrás?]
1915-től egészségi állapota folyamatosan romlott. 1916-ban IV. Károly királlyá koronázásán jelen volt, hogy megfesse a koronázást, azonban egészségi állapota miatt nem tudta végignézni, így megfesteni sem.[22] 1917-ben eladta patikáját.[3] 1919. június 20-án halt meg a budapesti Új Szent János Kórházban, két héttel 66. születésnapja előtt.[13] A hivatalos kórisme szerint verőérgyulladásban hunyt el, bár egyesek szerint éhen halt.[23] Az Óbudai temetőben temették el.[13]